Extrait Le parasite

Le parasite
Ferenc Barnás
traduit du hongrois par Agnès Járfás
90 pages
ISBN : 979-10-95145-07-3

C’est peut-être au tout début que tout s’est décidé. C’est inconcevable, mais j’ai toujours été attiré instinctivement par les maladies. Dans mon enfance, par exemple, pour divers symptômes suspects, je me réfugiais régulièrement dans les hôpitaux, comme quelqu’un qui trouvait sa sécurité uniquement là. L’hôpital était mon univers, car quelque solide que me parût l’ordre à l’extérieur, je me sentais véritablement libre dans le silence des murs vert
olive. Bien entendu, au bout de deux ou trois semaines, ils constataient que je n’avais rien du tout ; moi, en revanche, en m’apprêtant à rentrer à la maison, je savais parfaitement que j’allais revenir bientôt dans un de ces établissements délabrés. Ce que les enfants redoutent et ce qui angoisse les adultes, cela me rassurait.
En premier lieu, ce n’étaient pas les différents cas cliniques que j’aimais, mais cette aura mystérieuse que la maladie créait autour d’elle. Je la saisissais dès que, accompagné par mon père, je franchissais le seuil de l’hôpital et que j’apercevais à l’entrée le visage las du gardien voilé par l’ennui ou par l’obligatoire rigueur stipulée dans le contrat de travail. Je m’imaginais que là, il était l’un des personnages les plus importants. Il portait sa veste bleu marine avec la fierté des fonctionnaires à qui on a conféré un pouvoir, parfaitement conscient du fait qu’il n’y était pas seulement un gardien en service, mais la barrière douée de souffle d’une ligne de front qui sépare deux mondes. Comme si ses yeux, tantôt ternes, tantôt brillant d’une lueur plus éclatante, émettaient cette lumière indéfinissable qui accueillait ceux qui entraient à l’hôpital. Moi je voyais immédiatement la différence, peut-être aussi nettement qu’un virologue saisit l’état aseptisé, invisible pour d’autres, du laboratoire. J’aspirais cette lumière, je l’appelle lumière, pourtant les fenêtres laissaient à peine passer le jour et même cela était atténué par cette odeur caractéristique d’hôpital qui répugne tant les gens, comme l’air pesant de la montagne dégoûte les tuberculeux. Je ne me trompe peut-être pas en affirmant que je percevais l’extension matérialisée des différentes maladies de ceux qui y avaient souffert ou y souffraient alors en ces lieux dans cet étincellement. Je pourrais comparer les résultats de mes observations à l’instant où, à des occasions favorables, nous parvenons à distinguer ce qui est derrière le sourire de quelqu’un, par exemple en découvrant les piliers qui équilibrent et soutiennent le sourire, piliers qui, si quelqu’un ou quelque chose les faisait plier, détruiraient immédiatement l’effet indiscutable un instant plus tôt.
À la vue des médecins apparaissant dans le couloir, je respirai. Enfin à nouveau chez moi, me dis-je, soulagé, pendant que mon père m’accompagnait à la porte bien connue des admissions. Je craignais seulement que le médecin se ravisât au dernier moment et m’annonçât, joyeux, que je ne devrais finalement pas y rester. Grâce à ma vigilance, je pus continuer à produire rigoureusement les symptômes inventés une semaine plus tôt, si bien que, l’examen refait, le docteur put me confier à l’une des infirmières. Car comment eût-il pu soupçonner qu’un garçon de dix ans pût jouer le malade ? Pendant qu’il cherchait la raison de mes maux de tête constants, de mes vertiges fréquents et de mes prétendues pertes de connaissance, moi, pâle, j’attendis le verdict, redoutant que, d’un instant à l’autre, il découvrît le pot aux roses. En voyant mon visage inquiet, il ne pouvait certainement pas penser à malice, et encore moins au fait que je désirerais rester dans un lieu que toute autre personne aimerait fuir. D’ailleurs, je le bernais, car, lorsqu’il m’annonça qu’il faudrait me faire une ponction lombaire, je levai sur lui un regard quasiment joyeux, comme celui qui attendait sa guérison prochaine de cet examen.
Ensuite je fus conduit dans ma chambre d’hôpital et on me montra mon lit. Bien sûr, je n’avais pas de pyjama, mon père dut leur dire que l’on me fournît un vêtement de nuit. Peu après, lorsque l’infirmière le posa devant moi, je n’avais nullement honte, mieux, je fus envahi par une gaîté suspecte, comme si, avec cet uniforme délavé et dépareillé, j’étais devenu un membre reconnu de l’hôpital, contrairement aux semi-pékins que, vu leurs propres pyjamas et robes de chambre, je ne pouvais pas considérer comme des résidents de plein droit. J’étais mal fagoté, mais ces frusques m’appartenaient, tout comme la tricherie grâce à laquelle j’avais réussi à induire en erreur mon entourage. Puis je n’attendis que pouvoir dire au revoir à mon père. Il essaya de me consoler, je ne devais pas avoir peur, ils allaient bientôt me rendre visite, mais pendant qu’il me caressait la tête, je me disais  : « pourvu que je sois arraché le plus tard possible à la liberté que je vais ressentir après notre séparation ». Dès qu’il quitta la chambre, je fus soulagé. Enfin la dernière attache qui me reliait au monde extérieur avait disparu, désormais sa présence non plus ne perturbait pas ma solitude.

Talán a legelején dőlt el minden. Megfoghatatlan, de mindig is ösztönösen vonzódtam a betegségekhez. Gyerekkoromban például különféle gyanús panaszokkal rendszeresen kórházakba menekültem, mint aki egyedül itt találhatja meg biztonságát. A kórház volt az én világom, mert akármennyire szilárdnak is tűnt a rend odakinn, én az olajszínű falak csendjében éreztem igazán szabadnak magam. Persze két-három hét után megállapították, hogy semmi bajom, én azonban, miközben készültem hazafelé, pontosan tudtam, hamarosan vissza
fogok térni valamelyik lerobbant hospitálba. Amitől a gyerekek félnek, a felnőttek szoronganak, az engem
megnyugtatott.
Elsősorban nem is a különféle klinikai eseteket szerettem, hanem azt a sejtelmes aurát, amelyet a betegség maga körül felépített. Mindjárt megéreztem ezt, amint apám oldalán beléptem a kórház épületébe, és a bejáratnál észrevettem a portás fáradt arcát, amelyet az unalom vagy a munkahelyi szerződésben rögzített kötelező komolyság függönyözött le. Úgy képzeltem, ő itt az egyik legfontosabb személy. Sötétkék zubbonyát a hatalommal megbízott hivatalnokok büszkeségével viselte, nagyon is tudatában lévén annak, hogy ő itt nem pusztán egy szolgálatot teljesítő őr, hanem a két világot elválasztó frontvonal lélegző sorompója. Mintha a hol tompán, hol pedig fényesebben csillogó szemei bocsátották volna ki azt a meghatározhatatlan fényt, amely a kórházba lépőket fogadta. Én a különbséget mindjárt láttam, talán olyan élesen, ahogy a virológus a kísérleti terem mások számára észrevehetetlen sterilitását. Úgy szívtam magamba ezt a fényt, fénynek mondom, jóllehet az ablakokon alig jutott be világosság és még ezt is tompította az a jellegzetes kórházi szag, amelytől az emberek olyannyira undorodnak, mint a tüdőbeteg a hegyvidéki nehéz levegőt. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy az akkori és a valamikor ott szenvedők különféle betegségeinek valamilyen anyagiasult kiterjedését vettem észre ebben a csillogásban. Ahhoz a pillanathoz hasonlíthatnám megfigyelésem eredményét, mint amikor szerencsés alkalmakkor sikerül valakinek a mosolya mögé látnunk, például úgy, hogy felfedezzük a mosolyt egyensúlyozó-támasztó pilléreket, amelyeket ha valaki vagy valami meghajlítana, mindjárt tönkretenné az imént még oly megkérdőjelezhetetlennek érzett hatást.
A folyosón feltűnő orvosok láttán fellélegeztem. Hát újra itthon lennék, sóhajtottam magamban, mialatt apám a felvételi osztály jól ismert ajtajához kísért. Csak azért szorongtam, hogy az orvos az utolsó pillanatban esetleg meggondolhatja magát, és örömmel jelenti be, mégsem kell benn maradnom. Éberségemnek köszönhettem, hogy az egy héttel korábban kitalált tüneteket továbbra is következetesen produkáltam, úgyhogy a doktor úr most már a megismételt vizsgálat után adhatott valamelyik nővérke kezére. Hiszen honnan is sejthette volna, hogy egy tízéves fiú játssza előtte a beteget ? Amíg ő állandó fejfájásom, gyakori szédüléseim, állítólagos eszméletvesztéseim okát kutatta, addig én sápadtan vártam az ítéletet, attól rettegve, hogy a turpisság perceken belül kiderül. Riadt arcomat látva aligha gondolhatott valami cselvetésre, arra pedig főként nem, hogy én oda kívánkozom, ahonnan mindenki legszívesebben elmenekülne. Különben pedig ravaszul megtévesztettem, mert amikor azt közölte, a gerincvelőmből kell majd mintát vennie, már-már örömmel néztem rá, mint aki ettől a vizsgálattól várja közeli gyógyulását.
Aztán bevezettek a kórterembe, és megmutatták az ágyamat. Persze pizsamám nem volt, apámnak kellett szólnia, hogy vételezzenek nekem hálóruhát. Amikor a nővérke kis idő múlva elém tette a ruhadarabot, nem szégyelltem magam, sőt, valami kétes örömérzés fogott el, mintha csak ezzel az agyonmosott, felemás egyenruhával válhattam volna a kórház egyenrangú tagjává, szemben a félcivilekkel, akiket saját pizsamájuk, hálóköntösük alapján nem tekintettem teljes jogú bentlakóknak. Idétlenül állt rajtam ez a gönc, de hozzám tartozott, akár a csalás, amellyel sikerült félrevezetnem környezetemet. Most már csak arra vártam, hogy apámtól elbúcsúzhassak. Vigasztalni próbált, hogy ne féljek, hamarosan meglátogatnak, ám mialatt ő a fejemet simogatta, én arra gondoltam, hogy remélhetőleg minél később szakítanak majd ki abból a szabadságból, amelyet elválásunk után fogok érezni. Amint kilépett a kórteremből, megkönnyebbültem. Végre a külvilághoz köthető utolsó kapocs is eltűnt, immár az ő jelenléte sem zavarta magányom.